mint szaladni" 

És amikor megálltam a parton, megérkeztem...
Haza. 
Volt levegőm, napsütésem és boldogság felhőim a tiszta kék égen. 
Voltak átadott és megkapott hangulataim, volt közös nyelvem idegen civilizációkkal, ismeretlen partjaim az zene óceánja mellett, érzéseim is, és tudásom, intuicóim és megélt élmény világom.Olyan partokon kötöttem ki, amely létezéséről nem is tudtam, olyan hevesen váltakozó viharokat éltem meg, amiket regényekben sem olvastam, kormányt vesztettem és az árbocról kacagtam, és prüszköltem a hánykódó vízen. 

De utaztam.

És ez az utazás olyan boldogsággal töltött el, amelyet talán az első evezésem tudott csak megmutatni. Mikor az ember beleül a kajakba , a lapát a kezében és az első merítéssel megérzi a nyugodt, csillámos víz erejét, és megijed tőle. Semmi vagyok a felszínén. Ha most kihajózok és felborulok elnyel. Hogy lenne erőm kimászni ebből a gyönyörű, ezüst színű nyálkás világból, a fény róla vakítja szemem, egyszerre hűs és csalogató és egyszerre dermesztően bénító a maga végtelen nyugalmával azt üzenve: vigyázz, én így voltam évekig, Judit vigyázz! Csal és rémiszt egyre, de csak evezni tudok rajta, elhagyni nem. Szép, mesés hínár világ, békalencse és békanyál.

Amikor két ember közös ismert nyelv tökéletes tudásának hiányában kommunikálni tud megélt érzelmekkel, melyeket mint hullámot a vízen küld egymásnak, az csodálatos. A kezed belemeríted az érkező lökésekbe és inkább érzed, mint érted, mit üzen a másik a partról, és a hullámzás a bőröd alá érve téged is eggyé tesz a küldött intuciókkal, és vele hullámzol magad is. 

Csak így tudtunk kommunikálni, minden más, ami a parton történt kudarcba fulladt és az ember lélekszakadva futott vissza a partra, hogy újra bele márthassa a kezét a vízbe, hogy érezze, a sikító másik mit üzen a hangok alatt és megnyugodjon: még üzen a víz.

Játszottuk ezerszer, Föld-szeretőm és én hogy tudnánk a földön házat építeni, kis boldog téglákból, s lenne közte az együtt átélt esték érzése a habarcs.Köves kis házikó az erdőben, minden kőre írnánk egy szavat, vakolatlanul néznének ránk boldog emlékeink, kis csapás-úttal a vízpartra és a városba egy ösvény sem vezetne. A verandán olvasnánk, tea mellett a naplementében, és megbeszélnénk amit felfedeztünk, lassú cigaretta füstnél várnánk, ahogy ránk telepszik a bagolyhangú éj, és fázósan bújnánk egymás ölébe egyszem takarónk alatt, ha már csak a kandalló fénye világít ránk.

Mesevilág, Ariel, mesevilág. 
https://www.youtube.com/watch?v=DraA3PUuoQc

Sokszor csak varrunk..
Az anyag szakadt, a test az elme több sebből vérzik, a hús rohad és nincs az az orvosi fonal, ami összetartaná, mégis varrjuk.. tisztítjuk, kimetszük, megvarrjuk.
Hippokratész ott él mindannyiunkban, a közös tudást hordozzuk, a közös szenvedést és a közös empátiát, ezért varrunk.
A kéz már görcsben áll, a test lázas, a beteg csak zihál, de varrunk szakadatlanul.
Megvarrhatatlan sebeket és reméljük a remélhetetlent. Az agy tudja, a szív mégis ellene küzd. Keresi a kapaszkodókat, még egy kis foszlányt, ahol összeérhet a bőr, ahol kisebbre húzhatjuk a tátongó űröket, az orrunk érzi a bűzt, de csak nyomjuk be a gyógyszert, mert egyszer meg fogjuk varrni, akkor is, csak azért is megvarrjuk, ha beledöglünk is! 
Addig se a saját sebünk nyalogatjuk...

Szerelmes lettem.

Csak semmi sablonos. Nem is tudnák csak úgy szeretni, mint a többi ember, nekem ezért keresztre kell feszülni, mindnen nap sebeket ecettel locsolni, elhamvadni és feltámadni újra egy-egy bevillanó gondolattól, hogy nem csak egy utópiában élek. 

Abban a világban, ahol boldog vagyok- jelen idő, mert annyiszor pörgetem vissza ezt a filmet, annyiszor veszem le a polcról ezt a könyvet, ahányszor akarom, holott ez már a múlt- szóval ahol boldog vagyok, ott az élet és a halál semmit nem ér. A virtuális valóság bitjei mögé képzelt emberek kacagva metszik el egymás torkát, lehetőleg minél szebben és halnak halomba, csak hogy minél hamarabb újra öljenek. Vagy öleljenek.

Minden egyes halálos birkózás, minden eldobott méregnyíl, minden csel szép lassan beleég az agyba, és átveszi a valóság szerepét, hogy aztán a játékos ne tudja eldönteni, igazából a merő unalom, ami az ajtón kívül van, a mókuskerék, a gyerekricsaj, a tükörbeli én az, ami jobban hasonlít a valóságra, vagy az, amit a saját lelke elé tár.

A valóság az a világ, amit magad köré teremtesz.- milyen cinkes, mikor az ember önmagától idéz.. a fejfámra is ezt kérem majd-

Mert itt önmaga lehet a lélek. Itt én vagyok a bábjátékos, a fekete hölgy, a kalóz, a gégemetsző, lehetek vadász vagy préda: a szerepem magam választom, és a ruha rám van tökéletesen szabva. 20 évesen nem voltam ennyire életem teljében, ilyen tettre kész és ilyen lángoló, mint itt, ahol a kutya füle nem érti rajtunk kívül, hogy fáj a léleknek egy, a másiknak potyán adott lehetőség.

Ebben a fikcióban, az együtt küzdés hevében az emberek közt olyan bajtársiasság alakul ki, ami a való világban már kiveszett. A régi idők csatái előtti együtt iszogatások, a lelkesítő beszédek, a Rettenhetetlen nagy, kék arcú monológjának korát idézik, amire igenis szükség van. Szükség van a közös célért vállat összefeszítő idegenekre, az együtt gyúlt harci kiáltásokra, a mellkasokban egyszerre dobbanó szívekre, mert ez hiányzik ebből az egomán, szikár világból.
A szenvedély, mint kovács, egybeolvaszt minket a géppel és egymással. A szikrák vígan pattognak s mi acélosodunk. Egy anyag, egy penge,egy él.

Ebben a vért izzadó, káromkodó, bitfelhős tömegben összeszoktam valakivel, aki megmozgatott. Aki képes volt a maga puritán egyszerűségével és meztelen őszinteségével levetetni a ruháimat, aki mellett sutba dobhattam az álarcaimat, aki jobbá tett a harcmezőn és jobbá tett a valóságban is. 

Sosem láttam.

A sosem látott férfi - nem kölyök, nem srác, nem fiú, férfi/ mert azt hittem, érdemes/- tekintetének súlya alatt újra felépült bennem a 20 évei közepén elhagyott nő. A kacér, a magabiztos, a tökéletes, és úgy éreztem, a világ a lábaim előtt hever- mekkora frázis- és csak én döntöm el, talppal, vagy tűsarokkal teszem rá a súlyt. Recsegtek a csigolyák, ropogott az ín, de gyógyultam és gyógyult a világ is.
Az óvatos próbálkozások erdején túl, ahol még nagy a félhomály, és folyton felcsapódik egy-egy ágban az ember, viszonylag gyorsan lefixáltuk, hogy egyforma vehemenciával bírunk és képesek vagyunk egymás másodpercek alatt boldog hegycsúcsokra, vagy sötét szakadékokba repíteni: egymás idegeit téptük megállíthatatlanul. Ovis hajhúzogatások, igen, úgy van. 
A virtuális térben lejátszott apró kedvességekből kamaszos puritánsággal sikamlós mocsarakba tévedtünk, és egymást húztuk ki, ha elnyelni készült minket, nem figyelve az apró vészcsengőkre, mert a kacagástól nem lehetett hallani a föld morajlását. 
Pedig morajlott. És mi kacagtuk, hogy három naponta végzetesen összeveszünk, 
-"Olyanok vagytok, mint a házasok!"
- "olyanok vagyunk/ rosszabbak!" 
Zengtük rá kacagva. Egymáson, a helyzeten, az igazságon. Boldogan táncoltunk, a hátunk mögött pedig zengett az ég: imádtuk a vihart.

Nem számított az elbaszott kapcsolatok tömkelege, nem számított, hogy ott lebegett a decemberi elválás , mint Demokhlesz kardja fejünk felett, nem számított semmi más, csak hogy mikor ér gép közelbe a másik, mikor múlik már el a gyomorgörcs, a megfeszülés, a kézremegés, az első sóhajjal, amit némán nyomtunk el, ha megjött a másik.. csak meg ne hallja- persze, hogy hallotta ő is, én is, "végre hazaértél!". Meg ne ijedjen. 

Megijedt.

Hiába volt a majd találkozunk ígérete, ahonnan közszemérem sértésért helyben visznek el minket a rendőrök, hiába volt " a ha mi együtt lennénk, igazából ugyanezt csinálnánk, de nekem ez a jó, én ezt szeretem" hiába voltak az ezer és egyszer fejben lefuttatott randevú belépők, dadogást elnyomó csókok, hazaszöktetések, epekedő direkt késések, fejben lejátszott és megírt szeretkezések.

Halott idő. 

A türelmetlenség végletes önzésében kizsarolni vágyott randevú a némaság kútjába hullott, a majdból sohasem lett, a kacagásból csend. A virtuális valóság buboréka egy szó nélkül szétpukkant. A levegő bennszakadt.

Fuldoklom.

Mellkas nem tágul, szív hevesen követel, izom megfeszül, torok megszorul:  adrenalin-adrenalin mindenhol. Érzem a saját félelem szagú verejtékem, akárhogy fürdöm is, nem tudom lemosni magamról. 

Meztelenül, fázva és fuldokolva.

Hülye mazoista. 
Magadnak csináltad. Élvezd hát!
Eleredt az eső is. Bassza meg!

Szóval pénteken kontroll Mr..

Immáron megszámolni sem tudom, hanyadik képalkotó.
Az előtte levő egy hét tipikus formáját hozom ismét: minden szabad percemben bajban vagyok.. sőt, a nem szabadokat is azzá teszem, hogy bújjam a netet, hogy újra egy cseppnyi nyugalmat találjak.
Aztán elfelejtem egy pillanatra és ő újra beleszúr, oda, ahova nem kellene.
Aztán lesz.rom.
Rágyújtok egy cigire. 
Megfogadom, hogy többre nem, belefeledkezem a netbe, és újra rágyújtok, és újra belenyilal és újra kezdődik a mókuskerék.
Tegnap nyomtam egy magánrendelést. Persze minden rendben volt, senki nem lát semmit, csak én ÉRZEM.
Olyan, mint egy kattogó óra.. Most nagyobb a csönd, befelé figyelés van, és jobban hallom, ahogy veri az időt.. Hamupipőke, közeleg az éjfél, úgyis szaladnod kell, nyomd bele a cipődbe a lábad, nem baj, ha feltörte már, nem lesz, aki utánad vigye, és készülj a sprintre.

Az izom megfeszül, az agy kiürül és várunk. 

Már csak két nap, az eredmény +3, de maga az MR, az maga a gyönyör.
Ahogy ott fekszel, a sorsod a kezedben, a és mégis, a legnagyobb lelki csöndben képzeled magad a rétre, ahol fúj a szél,  nem a gép zúg, a szél, érzed a tavaszi illatát is, és úgy véled, egy történetben játszol, ahol nincs hatásod  kimenetelre, az úton jársz a réten, mégha nem is akarod, hogy vigyenek a lábaid, és minden könnyű, csak túl kell lenni ezen a 15 percen is. Hisz mi változik utána? Semmi. 
ha benned van valami, előtte is benned volt, és voila, élsz. 
Ha nincs, akkor most megint ÉLÜNK egy fél évet. Csak lennénk már utána.. áhh, nem hisz úgysem vagyok rá hatással. Bekapok még egy apranaxot, az legalább elnyomja  a tünetet. Orvosi javaslatra.. Hogy utána a köv. vizsgálatig azon agyaljak, mennyire befolyásolta az eredményt. 
Elveszett a szerencse pénzem is.. Ez már a pánik.


Haladék! 
Kérek még repetát! 

Jó leszek, ígérem! 
Vonyítja belőlem a sz.ros gyerek. 
Ígérem!

Fekszem az ágyon-- nah jó, nem Demljén módra-, de elvágyódom. Hátra tekintve rá kell, hogy jöjjek, hogy az egész eddigi életem arról szólt, hogy a rendszer rabszolgájaként tanuljak,hogy jól keressek, és jól keressek, hogy biztonságban érezzem magam, hogy aztán egész életembe szorongassam a seggem a megszerzett biztonság megőrzéséhez, és hogy végül rájöjjek, hogy mindez egy illúzió, ami semmit sem ér.

Itt lebegek a van vagy nincs két rétege között immár egy éve, és olyan világok tárultak ki előttem, amiknek létezéséről csak álmodtam eddig.

Kundera már megirta, ez nem más, mint a lét elviselhetet könnyűsége. És én, akinek mindig mázsák voltak a vállaira csatolva most a sötétbe burkolózó utat is könnyednek találom. Csak a fájdalom figyelmeztet időnként arra, hogy lehet ez még rémisztő is, nem csak egy csodás utazás.

De utazunk, ehhez kétség sem fér.

Csak keresetlenül... a magam velejét.

(És) láttam anno egy szép sztorit is :

A végstádiumos gégerákos 60-as bácsi napközbe kihúzgált már 2* magából mindent, a nappalos nővérnek tele volt a hócipője, a folyosón gyomornedv, bélsár, vér és antibiotikum szaga terjengett minden takarítás ellenére egész vasárnap. Megjött az éjszakás nővér, átvette a szolit- magam a tv-zőből fű alatt sandítottam a dolgokat,- és megkérdezte a bácsit ,hogy muszáj-e neki a délelőttös által beadott nyugtató, feszült- e?
A bácsi nemet intett, ő kihúzgálta belőle a nélkülözhető csöveket, a bácsi kislattyogott még a wc-re is, közbe rámosolyogtam, ő vissza rám, és az esti nihilbe belecsendült a Child in Time.
Éjszaka, mikor friss mandulás műtöttként a fagyimért mentem a hűtőhöz, hallom, hogy szörcsög a bácsi erőlködve, keresem a nővért, senki a pultnál. Istenem, hát megfullad!
Nézek a szobába. Nővérke odatolt a bácsi mellé egy ágyat és ott olvasott mellette, hogy ne legyen egyedül.
Reggel 5-kor a szívhang-gépre ébredtem és szaladgáló puha léptekre, az ágyat 1 orvos és 2 nővér vette körül, az egyik a kezét fogta a bácsinak, az orvos a csővel küzdött a torkába, a nővérke meg valami szert tolt belé.
Fél óra múlva ekzitált. Láttam a kilógó lábát a lepedő alól. Sajnáltam, pedig tegnap még ment is. Meg mosolygott. Volt előtte egy könyv, még én tévéztem, az jutott eszembe, hogy nem is végzett vele.

A nappalos nővér bejött egy óra múlva megnézni, hogy vagyok, leültettem az ágy szélére, és megkérdeztem, ő hogy van. Láttam, hogy kivan.

Mondja, hogy most telefonált a bácsi lánya, hogy apuka nem veszi fel a telefont.
És neki kellett elmondani. Az orvos dolga lett volna, ők kapják az oktatást is, dehát mit mondott volna, hogy majd később felhívja a bácsi, most alszik?

Az ablakot délelőtt nyitva hagytam.
Ez olyan zsigeri babona: ha meghal valaki , nyitva kell hagyni mindent.

Először azt hittem, hogy hülye vagyok, aztán hogy nem lett jól kiöblítve a mosogatószer valamelyik edényből, aztán rájöttem, hogy feltaláló vagyok:

FAHÉJAS FASÍÍÍRT
-és marha finom :D - 

Először is a mondat eleji "A" betű .

" A valóság az a világ, amit magad köré teremtesz"

Igazából nem tudom, honnan ragadt rám ez a mondat.
Lehet, hogy önmagamtól idézek, de jól alkalmaztam már tumblr-re is, akkor megteszi ide is.

Igazából megkaptam már több helyről az írásaimra a pozitív kritikát, ígyhát úgy gondoltam, nem az elfajult facebook-ot terhelem meg ezzel a tevékenységgel, - nem mellesleg anonim is maradhatok mellé, amni a mai világban ugye nem egy hátrány-, hanem indítsunk egy blogot.


Remélem, jól viselem majd.

Remélem, az egyszeri betévedt olvasó is jól viseli majd :)

Sir  Rider Haggard Ayesha-ja a rendszerváltás korabeli éves Füles magazinban található történet volt.

Mint 6-8 éves, épp olvasni tanuló kiskölyköt magával ragadott az első találkozás a felnőtt irodalommal, a legendákkal és a misztikummal.

Ayesha, az afrikai eldugott bennszülött civilizációi fehér istennője örökké él egy energiaoszlop lévén, amibe beleállva sosem veszti el huszonéves hamvasságát, illetve olyan ragyogással ruházódik fel, hogyha halandó reá néz, rögtön szerelembe esik vele. 
Az ókori egyiptomból menekült bukott pap, Kallikratész és egyiptomi herceglány szerelme a partra vetődve felleli ezt a rejtett civilizációt, és Ayesha beleszeret Kallikratészba. Ám az egyiptomi herceglány mágiája ki tudja bűvköréből vonni a papot, így a fiatal pár az istennő bosszúja elől menekülni kényszerül, de Ayesha szörnyű haragjában keze emelésével halálra sújtja a férfit. 

Az egyiptomi hercegnő várandósan menekül a Földközi tengeren át Európa felé, hogy gyermekét görög-honban megszülje, és felruházza a küldetéssel, hogy menjen el, keresse meg az önhit istennőt és próbálja megbosszulni apja halálát, de ha nem , fiára hagyja örökül a küldetést.

A feladat generációról generációra száll, még eljut a 20. századi Angliába, ahol is Kallikratész sokadik leszármazottjaként a rá teljesen hasonlító kis Leon-t TBC-től haldokló apja egy egyetemi tanártársa gondjaira bízza, s vele a ládikát, mely bár csak 18 éves kora után nyitható ki, tartalmazza élete küldetését .

A többit illik nem megírni :)