Szerelmes lettem.

Csak semmi sablonos. Nem is tudnák csak úgy szeretni, mint a többi ember, nekem ezért keresztre kell feszülni, mindnen nap sebeket ecettel locsolni, elhamvadni és feltámadni újra egy-egy bevillanó gondolattól, hogy nem csak egy utópiában élek. 

Abban a világban, ahol boldog vagyok- jelen idő, mert annyiszor pörgetem vissza ezt a filmet, annyiszor veszem le a polcról ezt a könyvet, ahányszor akarom, holott ez már a múlt- szóval ahol boldog vagyok, ott az élet és a halál semmit nem ér. A virtuális valóság bitjei mögé képzelt emberek kacagva metszik el egymás torkát, lehetőleg minél szebben és halnak halomba, csak hogy minél hamarabb újra öljenek. Vagy öleljenek.

Minden egyes halálos birkózás, minden eldobott méregnyíl, minden csel szép lassan beleég az agyba, és átveszi a valóság szerepét, hogy aztán a játékos ne tudja eldönteni, igazából a merő unalom, ami az ajtón kívül van, a mókuskerék, a gyerekricsaj, a tükörbeli én az, ami jobban hasonlít a valóságra, vagy az, amit a saját lelke elé tár.

A valóság az a világ, amit magad köré teremtesz.- milyen cinkes, mikor az ember önmagától idéz.. a fejfámra is ezt kérem majd-

Mert itt önmaga lehet a lélek. Itt én vagyok a bábjátékos, a fekete hölgy, a kalóz, a gégemetsző, lehetek vadász vagy préda: a szerepem magam választom, és a ruha rám van tökéletesen szabva. 20 évesen nem voltam ennyire életem teljében, ilyen tettre kész és ilyen lángoló, mint itt, ahol a kutya füle nem érti rajtunk kívül, hogy fáj a léleknek egy, a másiknak potyán adott lehetőség.

Ebben a fikcióban, az együtt küzdés hevében az emberek közt olyan bajtársiasság alakul ki, ami a való világban már kiveszett. A régi idők csatái előtti együtt iszogatások, a lelkesítő beszédek, a Rettenhetetlen nagy, kék arcú monológjának korát idézik, amire igenis szükség van. Szükség van a közös célért vállat összefeszítő idegenekre, az együtt gyúlt harci kiáltásokra, a mellkasokban egyszerre dobbanó szívekre, mert ez hiányzik ebből az egomán, szikár világból.
A szenvedély, mint kovács, egybeolvaszt minket a géppel és egymással. A szikrák vígan pattognak s mi acélosodunk. Egy anyag, egy penge,egy él.

Ebben a vért izzadó, káromkodó, bitfelhős tömegben összeszoktam valakivel, aki megmozgatott. Aki képes volt a maga puritán egyszerűségével és meztelen őszinteségével levetetni a ruháimat, aki mellett sutba dobhattam az álarcaimat, aki jobbá tett a harcmezőn és jobbá tett a valóságban is. 

Sosem láttam.

A sosem látott férfi - nem kölyök, nem srác, nem fiú, férfi/ mert azt hittem, érdemes/- tekintetének súlya alatt újra felépült bennem a 20 évei közepén elhagyott nő. A kacér, a magabiztos, a tökéletes, és úgy éreztem, a világ a lábaim előtt hever- mekkora frázis- és csak én döntöm el, talppal, vagy tűsarokkal teszem rá a súlyt. Recsegtek a csigolyák, ropogott az ín, de gyógyultam és gyógyult a világ is.
Az óvatos próbálkozások erdején túl, ahol még nagy a félhomály, és folyton felcsapódik egy-egy ágban az ember, viszonylag gyorsan lefixáltuk, hogy egyforma vehemenciával bírunk és képesek vagyunk egymás másodpercek alatt boldog hegycsúcsokra, vagy sötét szakadékokba repíteni: egymás idegeit téptük megállíthatatlanul. Ovis hajhúzogatások, igen, úgy van. 
A virtuális térben lejátszott apró kedvességekből kamaszos puritánsággal sikamlós mocsarakba tévedtünk, és egymást húztuk ki, ha elnyelni készült minket, nem figyelve az apró vészcsengőkre, mert a kacagástól nem lehetett hallani a föld morajlását. 
Pedig morajlott. És mi kacagtuk, hogy három naponta végzetesen összeveszünk, 
-"Olyanok vagytok, mint a házasok!"
- "olyanok vagyunk/ rosszabbak!" 
Zengtük rá kacagva. Egymáson, a helyzeten, az igazságon. Boldogan táncoltunk, a hátunk mögött pedig zengett az ég: imádtuk a vihart.

Nem számított az elbaszott kapcsolatok tömkelege, nem számított, hogy ott lebegett a decemberi elválás , mint Demokhlesz kardja fejünk felett, nem számított semmi más, csak hogy mikor ér gép közelbe a másik, mikor múlik már el a gyomorgörcs, a megfeszülés, a kézremegés, az első sóhajjal, amit némán nyomtunk el, ha megjött a másik.. csak meg ne hallja- persze, hogy hallotta ő is, én is, "végre hazaértél!". Meg ne ijedjen. 

Megijedt.

Hiába volt a majd találkozunk ígérete, ahonnan közszemérem sértésért helyben visznek el minket a rendőrök, hiába volt " a ha mi együtt lennénk, igazából ugyanezt csinálnánk, de nekem ez a jó, én ezt szeretem" hiába voltak az ezer és egyszer fejben lefuttatott randevú belépők, dadogást elnyomó csókok, hazaszöktetések, epekedő direkt késések, fejben lejátszott és megírt szeretkezések.

Halott idő. 

A türelmetlenség végletes önzésében kizsarolni vágyott randevú a némaság kútjába hullott, a majdból sohasem lett, a kacagásból csend. A virtuális valóság buboréka egy szó nélkül szétpukkant. A levegő bennszakadt.

Fuldoklom.

Mellkas nem tágul, szív hevesen követel, izom megfeszül, torok megszorul:  adrenalin-adrenalin mindenhol. Érzem a saját félelem szagú verejtékem, akárhogy fürdöm is, nem tudom lemosni magamról. 

Meztelenül, fázva és fuldokolva.

Hülye mazoista. 
Magadnak csináltad. Élvezd hát!
Eleredt az eső is. Bassza meg!