Sokszor csak varrunk..
Az anyag szakadt, a test az elme több sebből vérzik, a hús rohad és nincs az az orvosi fonal, ami összetartaná, mégis varrjuk.. tisztítjuk, kimetszük, megvarrjuk.
Hippokratész ott él mindannyiunkban, a közös tudást hordozzuk, a közös szenvedést és a közös empátiát, ezért varrunk.
A kéz már görcsben áll, a test lázas, a beteg csak zihál, de varrunk szakadatlanul.
Megvarrhatatlan sebeket és reméljük a remélhetetlent. Az agy tudja, a szív mégis ellene küzd. Keresi a kapaszkodókat, még egy kis foszlányt, ahol összeérhet a bőr, ahol kisebbre húzhatjuk a tátongó űröket, az orrunk érzi a bűzt, de csak nyomjuk be a gyógyszert, mert egyszer meg fogjuk varrni, akkor is, csak azért is megvarrjuk, ha beledöglünk is! 
Addig se a saját sebünk nyalogatjuk...