mint szaladni" 

És amikor megálltam a parton, megérkeztem...
Haza. 
Volt levegőm, napsütésem és boldogság felhőim a tiszta kék égen. 
Voltak átadott és megkapott hangulataim, volt közös nyelvem idegen civilizációkkal, ismeretlen partjaim az zene óceánja mellett, érzéseim is, és tudásom, intuicóim és megélt élmény világom.Olyan partokon kötöttem ki, amely létezéséről nem is tudtam, olyan hevesen váltakozó viharokat éltem meg, amiket regényekben sem olvastam, kormányt vesztettem és az árbocról kacagtam, és prüszköltem a hánykódó vízen. 

De utaztam.

És ez az utazás olyan boldogsággal töltött el, amelyet talán az első evezésem tudott csak megmutatni. Mikor az ember beleül a kajakba , a lapát a kezében és az első merítéssel megérzi a nyugodt, csillámos víz erejét, és megijed tőle. Semmi vagyok a felszínén. Ha most kihajózok és felborulok elnyel. Hogy lenne erőm kimászni ebből a gyönyörű, ezüst színű nyálkás világból, a fény róla vakítja szemem, egyszerre hűs és csalogató és egyszerre dermesztően bénító a maga végtelen nyugalmával azt üzenve: vigyázz, én így voltam évekig, Judit vigyázz! Csal és rémiszt egyre, de csak evezni tudok rajta, elhagyni nem. Szép, mesés hínár világ, békalencse és békanyál.

Amikor két ember közös ismert nyelv tökéletes tudásának hiányában kommunikálni tud megélt érzelmekkel, melyeket mint hullámot a vízen küld egymásnak, az csodálatos. A kezed belemeríted az érkező lökésekbe és inkább érzed, mint érted, mit üzen a másik a partról, és a hullámzás a bőröd alá érve téged is eggyé tesz a küldött intuciókkal, és vele hullámzol magad is. 

Csak így tudtunk kommunikálni, minden más, ami a parton történt kudarcba fulladt és az ember lélekszakadva futott vissza a partra, hogy újra bele márthassa a kezét a vízbe, hogy érezze, a sikító másik mit üzen a hangok alatt és megnyugodjon: még üzen a víz.

Játszottuk ezerszer, Föld-szeretőm és én hogy tudnánk a földön házat építeni, kis boldog téglákból, s lenne közte az együtt átélt esték érzése a habarcs.Köves kis házikó az erdőben, minden kőre írnánk egy szavat, vakolatlanul néznének ránk boldog emlékeink, kis csapás-úttal a vízpartra és a városba egy ösvény sem vezetne. A verandán olvasnánk, tea mellett a naplementében, és megbeszélnénk amit felfedeztünk, lassú cigaretta füstnél várnánk, ahogy ránk telepszik a bagolyhangú éj, és fázósan bújnánk egymás ölébe egyszem takarónk alatt, ha már csak a kandalló fénye világít ránk.

Mesevilág, Ariel, mesevilág. 
https://www.youtube.com/watch?v=DraA3PUuoQc